(vitaanyag)
Jobboldali népfront
2004-től 2010-ig a magyarországi demokratikus erők elveszítették az országos politika formálásának képességét. Szétzilálódott az SZDSZ, az MDF-et beszalámizta a Fidesz, az MSZP vezetői pedig ingadoztak a szükséges reformok és a népszerűség között, és a végén egyik téren sem arattak sikert. Bekövetkezett, amit legrosszabb álmaikban sem tudtak elképzelni: a vezérelvű jobboldali Fidesz földcsuszamlásszerű győzelmével megszerezte a jogot egy új államrendszer, egy putyini típusú "másféle" demokrácia bevezetésére és bebetonozására.
A Fidesz ügyes manővereivel maga mellé állította nemcsak a nemzeti jobboldalt, hanem a hagyományos értelemben vett (mondjuk, "rózsadombi") polgári konzervatívokat, a hazai újtőkéseket, a határokon túli magyarság nagy részét, ki tudta aknázni a kádári nosztalgiákat, miközben a szélsőjobboldali jelszavak nagy részének azonnali megvalósításával ("szimbolikus politizálás") a Jobbik sok hívének támogatottságát is megszerezte.
A Fidesz valójában egy jobboldali népfront, amely felöleli az alacsony műveltségű, önhibájukon kívül elszegényedett, politikailag kevésbé artikulált, a társadalmi hierarchiában legalul lévőktől kezdve a hímnusz hallatán sírva fakadó olimpikonokon át az elvakultan nacionalista és kommunistagyűlölő "úri" értelmiségiekig terjedő széles társadalmi spektrumot. Népfront - azzal a kis hibával, hogy a hatalmát vélhetőleg nem a nép, hanem önmaga, a hazai "nemzeti" burzsoázia javára használja fel, sajátítja ki. Hogy ez mennyire igaz és mennyire nem, az hosszabb távon szokott kiderülni, de a "nemzeti együttműködés kormányának" eddigi intézkedései ezt a feltételezést látszanak alátámasztani.
A Fidesz váltópártja
Egy jobboldali népfrontot csak egy baloldali népfront, vagy még inkább egy erős centrista politikai képződmény tudhat legyőzni. Ezért látszik teljesen meddőnek a 2010-re szétesett pártok identitáskeresése, hiszen akármilyen részérdeket próbálnak is meggyőzően képviselni egyedül, az mindvégig részérdek marad, tehát nem versenyezhet a mindenkit bűvkörében tartó jobboldali népfronttal.
Az ellenzéknek az MSZP a fő ereje - de hozzá kell tennünk, hogy csupán az erőtlenek közül a legerősebb. Gyakran csak kis előnnyel előzi meg a Jobbikot. Az LMP a szkeptikusokat látszik igazolni: komoly kérdésekben labdába sem tud rúgni, és csak annyiban vehető komolyan, amennyire hajlandó együttműködni az MSZP-vel (amelynek elutasítása létének az egyik alappillére volt). A párt vezetői persze megelégedhetnek az "őfelsége ellenzéke" szereppel, ez a Fidesznek is kényelmes lenne, miközben együtt folytatnák a kádári "kétfrontos harcot" a bal- és jobboldali szélsőségek ellen. Csakhogy a párt szimpatizánsai nem ezért juttatták be őket a Parlamentbe, és előbb-utóbb el fognak fordulni tőlük.
A jelenlegi helyzetben egyik ellenzéki párt sem lehet a Fidesz váltópártja, de még komoly ellenfele sem. Pedig váltópártra szükség van, a másik oldalra való szavazás lehetősége a parlamenti demokrácia fontos tényezője.
A fentebb említett centrista népfront lehetne a váltópárt. Ezt korábban úgy képzeltem el mint a jelenlegi ellenzéki pártocskák és csoportocskák koalícióját, amelyen belül mindenki (a liberálisokon és az értékvédő-konzervatívokon kívül kiterjedhetne a nemzeti és a vallásos érzelműekre is) megtartja az identitását, de folyamatos egyeztetések révén közös politikai irányvonalat követnek. (Az esetleges választási győzelemig, majd szétválnak, a közös ellenség legyőzése és a többpártrenszer helyreállítása után ismét egymással rivalizálnak a választók kegyeiért.)
Ez a megközelítés feltételezi a "bukott" politikusok hadrafoghatóságát és kompromisszumkészségét. Olyanoknak kellene leülniük egy asztalhoz, hogy a célokat koordinálják, mint Kuncze Gábor, Dávid Ibolya, Schiffer András, Lendvai Ildikó, Gyurcsány Ferenc és Szili Katalin. Ezeknek először is meg kellene tanulniuk, hogy ne erőből, hanem agyból politizáljanak, és hogy az ellenzéki küzdelem most semmiképp sem lehet egy "zéró összegű játszma", amelyben az egyik fél nyeresége a automatikusan a másik fél veszteségét jelenti. Olyan játszmastratégiákat kell kidolgozni és megtanulni, amelyekkel mindenki nyer, vagy legalábbis a közös nyereség feledtetni tudja az egyéni veszteségeket. Nagyon szép lenne, ha ezek az egyébként tapasztalt, és nagy kapcsolati tőkével rendelkező ellenzéki politikusok meg tudnák találni a közös hangot. De erre nincs túl sok esély.
Ezért most inkább egy egységes és erős pártban gondolkodom, amelyen belül nem érdekcsoportok, hanem munkacsoportok működnek, ők tárják fel a társadalom minden fontosabb rétegének valódi érdekeit (beleértve a nem szavazók tömegeit és a Fidesz- hívőket is), és ezeket rendszer szinten, kölcsönös egymásra hatásukban szemlélik és próbálják koordinálni, egyensúlyba hozni. Ez lenne igazán a "tudományos szocializmus". Egy ilyen alapos előmunkálatokra épülő optimalizált cselekvési program le tudná győzni a mindenkinek mindent megígérő jobboldali populizmust.
Legalább arra a szintre kellene újra eljutnunk, ahol a hajdani MSZMP KB mellett működő kutatóintézetek és munkacsoportok tartottak a döntéselőkészítésben. (Más kérdés, hogy az akkori bel- és külpolitikai viszonyok csak minimális mértékben engedték hasznosulni az így felhalmozott tudást, a szépen kidolgozott javaslatokat nem vették figyelembe. Gyanítom, hogy a Fidesz "nemzeti konzultációja" is nagyjából ilyen mértékben képes hasznosítani az alulról vagy a szakemberektől érkező információkat, tanácsokat.)
Munkacsoportok
Milyen munkacsoportok milyen speciális érdekeket tárhatnának fel? Ezt előre nem lehet tudni. De megkockáztatom, hogy például a munkaadók és a munkavállalók közös érdeke, hogy működjön a gazdaság, a német piacok kiszolgálásán kívül más külgazdasági partnereket is be lehetne vonni, az adórendszernek a beruházásokat jobban is lehetne preferálnia, a minimálbér biztosítása helyett a munkahelyteremtést lehetne elősegíteni, a veszteséges ágazatokból önnfentartó, szövetkezeti alapon vagy barterben magukat és egymást ellátó munkaszervezeteket lehetne létrehozni és boldogulásukat segíteni.
Ugyanígy valószínűsíthető, hogy a nagy fizetések és végkielégítések korlátozásánál célszerűbb lenne a plusz juttatások hazai elköltését ösztönözni. A gazdag ember drága házat építtet, ezzel nagyobb jövedelemhez juttatja a kőművest, és ha a kőműves gazdagodik, akkor ős is nagyobb jövedelemhez juttatja (vigyázat, ez most csak figyelemélénkítő humor) a korcsmárost - és így tovább. Addig nincs baj a szupergazdagokkal, ameddig itthon költik el az elképzelhetetlenül nagy jövedelmüket, vagy annak meghatározó részét.
Ugyanígy pontot lehetne tenni a magyar föld eladhatóságának évtizedes vitájára. Legyen a föld azé, aki meg tudja művelni. A vevőnek legyen kötelező a termés bizonyos hányadát a hazai piacon értékesíteni. Ez jobban védené a magyar mezőgazdaság érdekeit, mint a földvásárlási moratórium. Ha a földből élő család bevétel nélkül maradna, akkor nem kötelező a földet eladni. Vagy adják el úgy, hogy kössenek ki érte életjáradékot. (És ha ők ennek végiggondolására képtelenek, akkor segítse őket az eladásba törvényileg bevonandó tanácsadói iroda.)
Feltételezem, hogy a cigánykérdés megoldásához is lehetne ilyen közös érdekeket találni. Ez nem annyira pénzkérdés, mint nevelési kérdés: munkára és toleranciára nevelés, a saját üzletek szervezéséhez nyújtott technikai támogatás kérdése. És ha a vályogvetés, teknővájás olyan hosszú ideig fő foglalkozás tudott maradni, miért ne válhatna ilyenné például a szelektív hulladékfeldolgozás, amelyet az állam is jó szívvel támogathatna? Ugyanígy lehetnének roma építőipari alvállalkozó cégek is. A hátrányos megkülönböztetés ellen ugyanúgy fel lehetne lépni, de az öntevékenység támogatásával is sokat el lehetne érni.
A bevándorlók kezelése is reformra szorul. Jobban kellene támogatni az iskolázottak és a vállalkozók letelepedését. Ha a magyar orvosokat elszippantja Nyugat-Európa, miért ne jöhetne ide a mostaninál is több indiai, arab vagy kínai orvos? Az ázsiai bevándorlás a népesedési válság megoldásában is segítene, amitől automatikusan könnyebbé válna a nyugdíjak állami finanszírozásának kérdése. Persze számolni kell életfelfogásbeli különbségekkel, például a kínaiak szorgalmával. De majd csak megtanulunk mi is szorgalmasan dolgozni és rendet tartani magunk körül, és főként - örülni a jó sorsunknak.
A "történelmi egyházak" és az egyéb egyházak viszonyát majd eldönti az idő, itt az államnak nem kellene beavatkoznia. És nem magukat az egyházakat kellene támogatni a közpénzekből, hanem a tényleges karitatív, gyógyító, oktatási, kulturális tevékenységüket. (És ami engem illet, hidegen hagy, hogy a kórházban katolikus apáca, muzulmán ápolónő vagy hindu felcser adja be az injekciót, csak ne fájjon.) Igaz, a muzulmán vallás dinamikus térhódítása összeurópai probléma, de ezt talán enyhíteni lehetne jól definiált szabályokkal és a törvényeink betartatásával.
Összhangot és megbékélést lehetne teremteni a szexuális irányultság kérdésében is (semmilyen hátrányos megkülönböztetés ne érhesse a melegeket, de ne legyenek provokatív parádék). A drogozás megítélésénél azt lehetne elsődleges szempontnak tekinteni, hogy kit fenyeget ez az életmód. (A drogozó gyermekét? Az úton közlekedőket? A saját egészségét?) A regisztrált drogfogyasztás nagymértékben csökkentené a kábítószercsempészetet, a gyógyítás lehetőségét meg kellene adni, de nem erőszakkal és nem a közösség pénzén.
A nyugdíjasok "eltartása" egyre növekvő teher a kereső korosztályok számára. De itt is lehetne kompromisszumot találni. A nyugdíjasok tapasztaltak, munkaszeretőek és segítőkészek. Ha tovább dolgozhatnának (mondjuk, a nyugdíjuk melletti, jelképes összegű "tiszteletdíjért"), sok olyan feladatot elláthatnának, amire jelenleg nincs pénz, és közben úgy érezhetnék, továbbra is szükség van rájuk. Nem azért vannak elbocsájtások, mert nincs elvégzendő feladat, hanem azért, mert pénz nincs. Ahogy a munkanélküliek foglalkoztatását támogatja az állam, ugyanúgy támogathatná (ezzel a névleges összeggel) a nyugdíjasok foglalkoztatását is. A nyugdíjasok életkörülményeinek a nyugdíjemelés nem a legfontosabb része. Egyes épületeket, volt munkásszállókat, kollégiumokat, üdülőket át lehetne alakítani nyugdíjas otthonokká, ahol mindenki a saját lakrészében tartózkodhat, közös ebédlőben étkezik, és rendszeresen kijön hozzájuk az orvos. A nyugdíjasok vagyona nem szállna rá az otthonra, azzal továbbra is a nyugdíjas rendelkezne, és örökölhető lenne...
Nem sorolom fel az összes ötletemet, mert azok egyoldalúsága, esetlegessége eltakarná a felvetés célját: minden ötletet, minden javaslatot meg kell fontolni, az érintettek bevonásával, az intézkedési variánsok objektív összehasonlításával. Hogy mindnyájan jobban járjunk.
Az ilymódon tudományosan feltárt igényeket koordinálni és optimalizálni kellene, és a kidolgozott politikai irányvonalhoz tartani magunkat. Az ésszerű programot egy erős párt képviselné. Minél elfogadhatóbb a program, annál erősebb lehet a párt.
Mi lenne egy centrista pártnak a viszonya a többihez? Átfedné azokat. Ha a népfront céljai pozitívak, azokat a lakosság meghatározó hányada támogatja, akkor a benne tevékenykedők nyugodtan megtarthatnák eredeti párttagságukat is. A centrista párt úgy erősödhetne, hogy a többi párt sem gyengül. Amikor majd jönnek a választások, mindenki eldöntheti, melyik pártra szavaz, és azoknak a pártoknak, amelyek kívül maradnak az öszefogáson, a választások idejére mindenképpen érdemes együttműködniük és közös jelölteket állítaniuk. A lényeg az, hogy az ilyen együttműküdésben ne a párt formális "ereje" (tagságban, költségvetésben, pozíciókban), hanem a közös érdek legyen a döntő.
A politikusok szerepe
A jelen gondolatmenet szempontjából a politikusok is új szerepet kapnának: nem vezérként, hanem mozgósítóként, szervezőként lenne rájuk szükség.
Itt egy speciális kérdést semmiképp sem lehet figyelmen kívül hagyni. Ez úgy fogalmazható meg, hogy "Gyurcsány-probléma".
Gyurcsány Ferenc tehetséges és karizmatikus politikus, nagy rajongótábora van, ezért tehát igen nagy szükség lenne az ő energiájára és kisugárzó erejére. A szervezésben. A kisebb-nagyobb baklövései, és főleg az őszödi beszéd kiszivárogtatása miatt azonban a neve semmiképp sem fémjelezheti az új, népfrontos demokratikus mozgalmat. Neki is meg kell tanulnia a háttérben maradni. (A világtörténelemben nem egy olyan nagy formátumú személyiség akadt, aki a háttérből határozta meg a fejleményeket - elég, ha Talleyrandra, Széchenyire, Deák Ferencre, Gandhira, Che Guevarára vagy Teng Hsziao-pingre gondolunk.) Ha Gyurcsány nem a háttérben szervez és mozgósít, hanem ő viszi a zászlót, akkor kevesebben mennek majd utána (a rajongók körén kívül), mintha ő is csak egy lenne a számos szorgoskodó vezető közül. Egy Gyurcsány-párt valószínűleg elérne 25-30 %-ot a következő választáson, ami szép teljesítmény lenne. De már kétharmad kell, minden ennél rosszabb eredmény vereséggel ér fel a demokrácia szempontjából. A Fidesz mostani kétharmados választási győzelme és az ennek révén kialakított, a centrális erőtéren alapuló állami berendezkedés miatt.
A kétharmadot újra el lehet érni, akár már 2014-ben. De ehhez nem karizmatikus vezérekre, hanem gondos elemzésre, nagy rugalmasságra van szükség. És sok-sok munkára, önfeláldozásra.
A politikát szakemberekre kell bízni: szociológusokra és rendszerszervezőkre. (Az utóbbiak tisztában vannak azzal, hogy ha itt valami bemegy, akkor ott valaminek ki kell jönnie.) Akik nem a pillanatnyi szavazatmaximálásra, hanem a hosszú távú tervek megvalósíthatóságára törekszenek. Bőven elég, ha a politikusok a szakemberek programját meggyőző erővel képviselni tudják. Az alkalmi alkuk (amihez a politikusok annyira értenek) csak rövid távú sikereket biztosíthatnak, hosszú távon nem működnek olyan jól. (Itt gondoljunk a Horn-Kuncze, az Orbán-Csurka vagy a Orbán-Torgyán alkura.) És ha működnek, akkor is inkább csak normális, "békés" politikai légkörben. A mostani pedig nem olyan. Itt nem az számít, hogy hányan követnék az egyik politikust és hányan a másikat, hanem hogy sikerül-e olyan perspektívát felvázolni és olyan programot kidolgozni, amely mögé a társadalom túlnyomó része odaáll.
Ellenzéki körökben sokan reménykednek mostanában abban, hogy Orbánt majd a saját kapkodó gazdaságpolitikája, illetve a kudarcok nyomán kibontakozó népi elégedetlenség elsöpri. Ez a várakozás nem reális. Egyrészt egyes ígéretek - a gazdasági és jogi rendszer felborítása árán és a jövő kárára - formailag és részlegesen teljesülhetnek, másrészt a jelenlegi kormánynak minden lehetősége megvan arra, hogy a figyelmet elterelje (az ellenzéki személyiségek elleni kirakatperekkel, a határokon túli magyarok aktivizálásával), illetve hogy az esetleges ellenállást leverje (félkatonai szervezetek bevetésével, statáriális rendeletekkel).
Mások szerint majd az Európai Unió nem fogja hagyni, hogy az egyik tagországában ilyen autokratíkus rendszer alakuljon ki. Hagyni fogja. Sokan hangot adnak majd nemtetszésüknek, de tenni semmit nem fognak. És Orbán Viktornak már jó ideje megvan a válasza arra az eshetőségre is: "az Európai Unión kívül is van élet".
Mi tehát a teendő?
Mielőbb tárgyalásokat kell kezdeni egy ilyen új párt alapelveiről és szervezeti felépítéséről. Nem szabad túl sokáig várni. Nem érdekes, hogy ki kezdi. Nem számít, ha kezdetben túl kevesen vagyunk. Nem számít, hogy nincs elég pénz a szervezet kiépítésére, működési költségekre és propagandára. Még az sem számít, ha az elején sokat ügyetlenkedünk, hiszen a hibákat menetközben ki lehet javítani, de az elvesztett idő örökre elveszett.
A fentieket gondolatébresztőnek szánom. És a lényeg valóban ez: ÉBRESZTŐ!
